József Attila: Bús magyar éneke

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,

Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván

Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról

S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,

Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.

Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,

Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,

Rajt” pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.

Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján

S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon

S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.

Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset

S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre

S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.